00.Prológus

  15 éves voltam.Minden szinte rózsaszín volt.Mindig mosolyogtunk, nevettünk.A mosolygás fiatalít, Flora - mondta mindig anya.Mondta.

  Anya két hónappal a 15. születésnapom után meghalt egy autóbalesetben.Jegyezd meg Flora, a csatát azok vesztik el, akik fontosak valakinek.És így volt.Ő fontos volt.Mindenki szerette.És mindenki megsiratta.
  Anya ott volt minden sulis fellépésemen.Levideózta, virágot hozott, sőt, szinte kisebb rajongói tábort csinált nekem.De amikor meghalt, mindentől elszakadtam.Két hétig voltam a szobámba bezárkózva.Emlékszem, csak írtam és írtam.Gitároztam, énekeltem és írtam.Rengeteg dal született a fejemben az elvesztésről, a szeretetről, a magányról, a boldog és szomorú pillanatokról.
  Aztán apa egy nap beállított hozzám.A fejemhez vágta, hogy önzőn ragaszkodok édesanyámhoz, hogy megérti a gyászt, de muszáj túllépnem rajta.Utána megtalálta a füzetemet.Elolvasta a dalaimat, majd elviharzott.Telefonált.Akkor még nem tudtam kinek.

  Másfél héttel később apa egyik barátjának, Zee Voo-nak a stúdiójában a dalaimat vettük fel.Zee azt mondta sztár lesz belőlem, még pedig a leghíresebb.
  A lemez kész volt, a kezemben tartottam a jövőmet.Ha Zee-nek igaza is volt, nem akartam az átlagos életemet elveszíteni.Kellett egy alterego.
  Így lettem én, a slágerlisták élén álló, fiatal popszenzáció, Dixie.És a java csak ezután jött.